Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó
Bejelentkezés
atantique

Minden tárgynak van története : A gyalu

Végh Attila · 7 hónapja
A gyalu

A kopott gyalu szembejött velem. Ez egy gyalu esetében kicsit abszurd, lévén sem lába, sem kereke nincs, de mégis. Ott hevert egy ócska asztalon a bolhapiac legrosszabbul öltözött cigány legényének standján. Ráadásul kiabált is, ami szintén nem jellemző egyetlen gyalura sem. Nekem kiabált, hozzám szólt. Tisztán hallottam, nagyapám hangján hívott, hogy kisfiú, gyere ide hozzám!
 Nagyapám is kisfiúnak hívott, de neki elnéztem, neki nem álltam rögtön durca állásba, amikkor meghallottam a kisfiúzást, kisfiamozást. Őt Édes  öregemnek hívtam. Imádtam az asztalos műhelyének enyvszagát, a friss forgács illatát, a  diófa, a tölgy nemességének erejét. Órákat töltöttem a műhelyben, csak nekem volt ott egy kiskalapács - igazi mester nem használ ilyet, ékekkel, csapolással, enyvvel dolgozik -amivel szögeket verhettem egy régi deszkába, ami már lassan szitának is beillett volna ettől a tevékenységtől.  Mindenhez hozzáérhettem az Öreg felügyelő szemeinek őrködése mellett, egy dolog volt tilos, a gyalu, pontosabban a gyaluk, külön kiemelve a kedvencet, a mestergyalut, amit ha jót akart magánnak, Gyuszi bácsi, a segéd úr is messze elkerült , mi több előre köszönt neki s nem merte  tegezni még akkor sem, ha a papa  műhelyen kívül volt.
A Gyalu. Így, nagybetűvel. Ez a gyalu volt a műhely királya. Svéd acél volt a pengéje, cserélhető, volt vagy egy tucat a kis késből, az egyik ügyfél, valamelyik válogatott fociista csempészte be egy skandináviai meccs után.  Több jelöltem is volt a szállítóra, mert járt a műhelybe Bene a Dózsából - akkor még nem mocskosliláztam, még nem fertőzött meg az Üllői út 129 füstbombával kevert könnygázillata  - Váradi meg Izsó Náci a Vasasból, Tichy a Honvédból, Kű Lali a Fradiból - míg bánatában kint nem ragadt egy elvesztett  belga meccs után. Tátott szájjal bámultam  a másoknak csak újságokból ismert sztárokat, és azt a tiszteletet, ahogy az Öreggel beszéltek. Nem csak a nagyapám országszerte híres koloniál bútoraiért jártak oda- ők is külön köszönve Gyalu úrnak, átvéve Gyuszi bácsi szerintük mókás, nagyapám szerint idióta szokását -  volt aki kölcsönkérni jött két ötszázast a következő meccsig, volt aki házassági tanácsban kérte ki az öreg véleményét. 
Nagyapám nem üt le tárgyalni egyikükkel sem. Gyalulva beszélt, érvelt, mondott igent, vagy éppen nemet. Akire fel sem nézett a gyalulásból, az tudhatta, kegyvesztett lett valamiért, az Öreg nem volt  haragtartó, de ha aznap valaki nem kapta meg a szemkontaktust az jobban tette ha két-három napra elkerülte  az angyalföldi kis műhelyt. Speciel ebben személy szerint pontos taktikai tanácsokkal tudtam volna szolgálni a téma nagy szakértőjeként, amikor a mustáros üvegbe egy rőf kolbásszal történő belenyúlás, hálószoba, csillárcserét igénylői csúzliedzés vagy éppen a Gyalu  nagypapa délutáni , sportújságba beleszunnyadó sziesztája alatti titkosnak vélt kipróbálása miatt kaptam a nemnézekrádból. Mai napig nem tudom, hogyan jött rá, hogy  majdnem három másodpercen át  gyalultam - többet nem mertem  - a segéd úr szerint a Gyalu árult be, mert az él, vagy minimum lakik benne egy manó, aki mindent lát s ráadásul  be is számol a látottakról a nagyapámnak, példának okáért, amikor Gyuszi bácsi titokban borozgat a műhelyben, de szerintem - vagyis a bebukott gyaluzásig azt hittem  - a kicsit linkóci segéd savanyú lőre lehelete volt a leleplező. Jómagam akkor még nem ittam bort, arra is ügyeltem, a Gyalut pont úgy tegyem vissza, ahogy az Öreg letette a déli harangszóval együtt, valahogy mégis kitudódott, már aznap délután. 
Nagyapám másfél napig neheztelt rám, amiért megszegtem a gyaluszabályt, majd kihívott a műhelybe, megsimogatta a fejem, leültetett a gyalupad mellé és mesélni kezdett. Mesélt a  gyerekkoráról, amikor rongylabdával dekázgatott  a Duna parton a Népszigetnél, és az első inasbéréből mégsem a hőn áhított fűzős bőrfocit vette meg hat pengőért, hanem egy régi gyalut a sarki ószerestől. A Gyalut. Ami már akkor sem volt fiatal, a  handlé egy befuccsolt fatelep hagyatékaként jutott hozzá. Az ifjú asztalostanoncnak ez volt az első  saját gyaluja, sosem vált meg  tőle. Felépített vele egy műhelyt, egy házat, magával vitte a háborúba, a Dontól is hazahozta a Gyaluját, a gyalukést kiszedve vágva ki a hadifogoly vonat alját s gyalogolva - gyalugolva -haza ezer kilométert.  Gyalult bútorfát és a Tromos pálya lelátójának  faszerkezetét, gyalult május elsejei felvonulásokra  pódiumot,  kétszáz éves szekrényt varázsolt újjá, kecses hintalovat majd robosztus terepasztalt gyalult nekem, pontosat és  szépet mindenből, mert mint tudjuk, dolgozni csak úgy érdemes.
 A száz éves szerszám élei fényesre koptak az idő és az Öreg lapáttenyereinek fogásában,  a rengeteg munka nyomott hagyott a Gyalun is. A gyalu alkotott, a gyalu sima felületet varázsolt, a gyalu eggyé vált a mester kezével, lelkével. Nagyapám a műhelyben eltöltött órák után kis kertjében kapcsolódott ki, hatalmas kezeivel leheletnyi finomsággal simogatta szőlőtőkéi leveleit, virágai szirmait, ápolgatta kis sziklakertjének szúrós- tapasztalat, kipróbáltam, nem önszántamból... - kaktuszait. A kórházba is behozatta a Gyalut, hátha szerencsét hoz. Nem hozott. Ott már nem. A gazdasági válságot, a világégést, a különböző színű terrorok idejét, a rendszerek mocskát túlélte a Gyaluval, a rák forgácsait nem metszhette  a patinás szerszámba ültetett svéd penge sem. 
Nagyapámat kedvenc gyalujával, na meg a hetven éves születésnapjára, a  beteljesült gyerekkori álomként kapott, az összes focista barát által aláírt fűzős bőr focilabdával együtt engedtük el, így hát egészen biztos, hogy a képzelet játszott velem a bolhapiacon, az a gyalu nem lehetett a Gyalu. Ócska egy valami volt, por lepte, egy darabnyi ép felület sem volt már rajta, beleitta magát a fába a doh, a nagyvárosi zajban is hallani lehetett a benne levő  szúsereg pattogását. Mégsem tudtam otthagyni, haza kellett vinnem. A gyalu a nagyapa emlékére új külsőt kapott, túlesett matuzsálemii élete első fürdésén,  lecsiszoltam, lenolajjal kentem át. Emlékeztem az Öreg sziklakertjének egy kevésbé szúrós  darabjára, egy kis örökzölddel, a kaktuszok népének egy mesebeli kis apróságával feldíszítve kapott új életet. 
Megjegyzést csak bejelentkezett blogolok tagok írhatnak!
Jeletkezz be a blogodban, vagy készíts te is egy blogot a blogolok.hu-n!
Törölt felhasználó · 2 hónapja
Nagyon jó volt olvasni.
Végh Attila
A régiség érték. Nem kell hogy csillogjon, nem kell hogy ismert mester keze nyomát őrizze. Éveket, évtizedeket, évszázadokat őriz. Egy száz éves üvegkancsó, egy porcelán figura, egy patinás kopott szerszám mind -mind magába fogadott emberi sorsokat,családok, korszakok történetét. Az érték nem kopott meg, a tárgyakon viszont nyomot hagy az idő. Ám ezek a rozsdás, csorba, szúette dolgok is szépek, beszédesek lehetnek, csak egy kis szív, a történelem a múlt, a szépség iránti szeretet kell hozzá. Mi újraszínezzük, felébresztjük, új életet adunk a régmúlt tárgyainak. Hogy miként, mivel? Virágokkal! Egy-egy antik darab megújul, feléled a friss virágtól, újra éled, új erőt, funkciót kap, beleilleszkedve mindennapjainkba. A varázslat nem misztikus, nem mágikus, az emberekbe, a múltba, a szépségbe, egyszerűségbe, színekbe, természetbe vetett szeretet áll a titok mögött. Személyre szabottan, gondosan megkomponálva, melyik tárgy, melyik stílus milyen virágdíszt kíván meg. Nézd meg, hogyan élesztjük újjá a régmúlt tárgyainak dicsőségét, a friss színes virágokkal! Akár személyre szabva, olyan értéket alkotva, ami egyedi, megismételhetetlen, aminek az ajándékozó és az ajándékozott egyaránt örül, hisz a szépség mellett egy darabka történelem is jár az antik tárgy mellé!